Határtalanul – A cipszerek földjén

 „Mindennek van határa, de mi megkerüljük!” – írta Rejtő Jenő. Mi, a jászberényi Bercsényi Miklós Általános Iskola negyvenkét hetedikes diákja és öt tanára, azonban semmit sem akartunk el- vagy kikerülni, ami történelmi és kulturális örökségünkből a felvidéki kirándulásunk alatt az utunkba esett.   Az eső is esett, majdnem mindegyik napon, de az esővíz a lelkesedést nem olthatja el, ezt meg egy másik magyar irodalmi szereplőtől tudjuk.

Magyarország és Szlovákia határa adott, átlépni rajta autóbusszal egy elsuhanó pillanat, miközben évszázadok jönnek velünk szemben. A Rima folyó mentén haladva, Rimajánosban álltunk meg először, a falu magyar nyelvű alapiskoláját látogattuk meg. Ismerkedtünk a helyiekkel, az apró iskolának mindössze két tanára és alig több mint húsz tanulója van, és néptáncosaink, jászsági viseletben, táncbemutatót tartottak a vendéglátóknak.

A dobsinai jégbarlang a világörökség része, amelynek mi is részesei lehettünk ottjártunkkor. A tamásfalvi kilátóból – az esővel, sárral együtt is – nehezen feledhető panoráma tárult elénk a Hernád völgyére és a Tátra csúcsaira, és elképzelhettük, milyen lehet ugyanez napsütésben. Az iglói kollégiumot, ahol három napig, május 28. és 31. között, a szállásunk volt, már megúsztuk szárazon.

Késmárkon mindkét, egymás szomszédságában álló evangélikus templomot felkerestük. A régi fából készült, az újban pedig megkoszorúztuk a kuruc Thököly Imrének, a rövid életű Felső-magyarországi Fejedelemség uralkodójának síremlékét. Lőcse, szabad királyi város, egykori gazdagságáról részletes képet kaphattunk a gótikus stílusú városháza épületében működő Szepesi Múzeumban. A lőcsei szégyenketrec a középkor óta a városháza mellett áll. Egy kicsit furcsa, hogy az ártatlanság motívumai díszítik a vasrácsokat.

A szepesi vár Közép-Európa egyik legnagyobb erődítménye, a világnak örökül hagyva. Falai, tornyai, belső terei hosszan nyújtóznak a tájban, a cipszerek, a szepességi szászok földjén. Kinyújtottuk mi is kezünket-lábunkat a Szepesség határáig. Előbb a karthauziak vörös téglából és vörös tetőcseréppel épült kolostorát – a Vöröskolostor, mi mást – jártuk be, utóbb Lubló várát, amely 1412-től – a tizenhárom szepesi várossal együtt – Lengyelország része volt 1772-ig. A szlovák-lengyel határon, a két országból ki-be kanyargó Dunajec folyón tervezett tutajozást a rossz idő miatt ki kellett hagynunk, de majd legközelebb megismerjük ezt a vizet is, a gurálok társaságában.

Eperjest Károly Róbert 1324-ben emelte szabad királyi város rangjára, amely azt is jelentette, hogy polgárai várfallal vehették körül. A városfal megmaradt darabjai ma is őrzik az Anjou-uralkodó emlékét. Kassa, az Eperjestől nem túl távoli nagyváros, az egykori Abaúj-Torna vármegye székhelye, végre napsütéssel várt bennünket, talán tudta, hogy nála zárjuk a felvidéki kirándulásunkat. A város központjában található műemlékek csaknem mindegyikének van magyar vonatkozása, közülük a legfontosabb a Szent Erzsébet-dóm. A székesegyház kriptájában megkoszorúztuk II. Rákóczi Ferencnek és iskolánk névadójának, Bercsényi Miklósnak sírját, és elénekeltük a Himnuszt. Nem hagytuk ki a Rodostói házat sem, amely Rákóczi utolsó, törökországi lakhelyének másolata.

Négy napot töltöttünk a régi Magyarország északkeleti részén, nem kevés érdeme volt ebben a sikeres pályázatunknak, és megpróbáltunk minél többet megtalálni az eltűnt időből.